Miután az Út alatt jópárszor a nehéz terepen a Sziámi Ennyi című száma hajtott át minket a nehézségeken,így azt gondoltuk, ez jó belépő lehet Compostela-ba.
Szóval az utolsó nap részleteiben. Talán a mai reggel készültünk el a legpatentebb módon. Valami lehetett a levegőben.:) Fél hétkor indultunk,tervek szerint a 12-es misére oda kellett érnünk. Korom sötétben indultunk, a bányászlánykák akarom mondani a bányászlámpák segítsége mellett. De nem csak mi ébredtünk korán,tele volt a (nem,nem,nem a kerek erdő) hanem az eukaliptusz erdő. Egész vicces a dologban,hogy mikor már az ember azt gondolja,hogy sima az út,mintha a Jóisten egy jót nevetne mindenkin. Az utolsó 20km-be bele van sűrítve kicsiben minden. Emelkedő,lejtő,köves út.betonút,egyenes út,kanyargós. Szerencsére akkora elánnal mentünk,hogy a jelzett időben beértünk a Compostela tábláig. Onnan még gyalogolni kellett a bazilikához,de mire leraktuk a zsákokat,akkor is maradt fél óránk. Szerencsénkre találkoztunk egy kedves magyar önkéntessel,Péterrel,aki mesélt a Bazilika történetéről. A meglepetés 12-kor ért minket,mert a biztonsági őr nem engedett be minket,mondván tele volt a bazilika. No de nem azért gyalogoltunk közel 800 km-t,hogy egy ilyen kis feladatot ne oldanánk meg. (hihetetlen nagy dolog volt bejutni a misére.) Akkor jön a magyar fifika,ha nem mehetsz be elöl,próbáld meg hátulról. Ott meg azért (a teljesen érthető módon) nem akart egy másik őr beengedni,mert az a kijárat volt. Viszont sok hülye turista folyamatosan jött ki, nem is a mise miatt mentek be a templomba. Én meg kint álltam a hátsó ajtó mellett,agyalva mit kell csinálni,a Zoli meg picit hátrébb a magyar önkéntessel beszélt. Többszöri kérés után,miután nem akart beengedni,mondtam neki,ha egy csomó ember a mise alatt kijön,akkor kettő csak bemehetne. Rámnézett,mondta várjak egy kicsit,( én közben már intettem a Zolinak) aztán abban a rövid pillanatban,amikor nem volt ott senki,intett a fejével,mi meg besurrantunk. Tudtam,hogy azon a misén nekünk bent kell lennünk. BENT IS VOLTUNK. Nem tudom leírni azt az érzést,amit bent éreztem a templomban. Azt át kell élni.
A mise után még volt egy dolgunk, át kellett ölelnünk Szent Jakab szobrát a főhajó mögött. Ha kimegyünk a templomból,az több órás plusz sorbanállást jelentett volna. Most a Zoli volt élelmes,mert volt egy kis lejárat,amit észrevett,és ott Közelebb jutottunk. De akkor még hátravolt egy ajtó,ahol az őr figyelt minket. Nagyon. De egy pillanatra a kintlévőkkel perlekedett,és mi ebben a pillanatban beosontunk a szenthez. Egy ölelés és már ott sem voltunk. (Köszi Zoli) Ezután elindultunk elkérni a compostelánkat. Kb.1 órás várakozás után meg ia kaptunk. Ezt követően egy parkban húsos és tonhalas pitét ettünk olivabogyóval,majd visszamentünk a bazilika környékére. Kiültünk a térre a meleg kőre és csak bámultuk az embereket. Majd apró emlékeket vásároltunk, és csak élveztük a megérdemelt semmit tevést. Ma este Compostela-ban alszunk és megkezdjük "hosszú és fáradalmas" menetelésünket hazafelé. Azt nem tudjuk,hogyan s miként jutunk el a kocsiig,majd mennyi idő alatt érünk haza,viszont a hazafelé út mindenképpen a spiritualitás extra lesz,mert a kocsitól (Pied de Port-tól) csak igen közel található Lourdes városa. Azt a barlangot,meg a benne csobogó vizet nekünk ia látnunk kell,mert eddigi Útunk során is megtapasztalhattuk,milyen csodák történnek az emberrel. Hogyan is mehetnénk el az a csoda mellett,amit Lourdes-nak hívnak? Sehogy. Annál,amit a hit ereje adni tud,nincs nagyobb és misztikusabb érzés.
